Azzal, hogy szeretett kis településünk cirka száz éven keresztül mennyit robotolt a városi címért, szerintem nem csupán az Újfalu-töriből vörös diplomás lokálpatrióták vannak tisztában. Azt pedig, hogy Berettyóújfalu saját magára mindig is városként tekintett, még azok a diákok is tudhatják, akik a Bihari Múzeumban való látogatáskor csupán a tárlatvezetés első másfél percében odafigyeltek.
Korábban már írtunk a dualizmus korszakáról, amikor a település kétszáz százalékon búgócsigaként pörögve bő negyven év alatt (1871-1914) minden téren (közlekedés, infrastruktúra, kereskedelem, lakosságszám, és a többi) megcombosodott. És hogy mennyire nem vicceltek a szent céllal, jól mutatja, hogy egy-egy kulcsfontosságú hivatal ide költözéséért még egy háborút is simán bevállaltak a szomszéd rivális Derecskével. Az arany korszakok közül toronymagasan a legismertebb a Trianon utáni, két világháború közötti időszak, amikor Berettyóújfalu fehér hollóként úgy lett a megcsonkított Bihar vármegye központja, (1921-1940, és 1944-1950 között) hogy egyébként nem volt város.
Lényegében, ha ma hivatalos ügyet intézünk Berettyóújfaluban, eseményre érkezünk a kultúrházba, strandolni megyünk vagy ne adj’ isten kórházi ellátást veszünk igénybe, azt ennek a korszaknak köszönhetjük. Ami a létrán való lépegetést illeti, volt tehát itt dualizmus, volt vármegyeszékhely-időszak, büszkék lehetünk rá, utólag is hatalmas pacsi a mindenkori vezetésnek.
Ugyanakkor az is természetes folyamat, hogy ezek az emlékek már elhalványultak: hetven és száz évvel ezelőtti jelenségekről jobb esetben van egy-két fotó, de résztvevő, aki mesélni tudna már aligha, így teljesen érthető, ha napjaink embere a plafonig tolt ingerküszöbbel, tehetségkutatós hasonlattal élve azt mondja: „szép-szép, de nem jön át”.
És milyen jó, hogy van olyan korszak is, ami már átjön!
Az aranyérákat boncolgatva ugyanis van egy harmadik, ami nem véletlenül napjainkban is rengeteg családot tevőlegesen is érint Biharban: az iparosodás korszaka.
Merthogy szeretett településünknek egészen a 70’-es évek elejéig ugyan volt már olyan hivatala, ami a járásban központtá tette, szintén volt olyan klasszikus piaca, amiért érdemes volt a környező kistelepülésekről heti egy nap idejönni, egyvalami viszont nem volt, ami nélkül esélye sem volt várossá válni: ipara.
És ez még akkor sem vigasztalta a települést, ha ez a fájó hiányosság nem az ő saruk volt: nyilván nem a helybeliek szívatták magukat naponta megrendezett korlátoltság-versennyel, aminek a végén kézlegyintés-sóhaj hungarikummal kísérve konstatálták a végeredményt: „ nem kell nekünk iparral fejlődni, jó lesz nekünk csak a mezőgazdaság!”
Ennek a hátránynak ennél jóval prózaibb okai voltak: a túl nagyra nőtt Hajdúsági árnyék.
Kollektív irgalmat gyakorolva kihagynánk a magyar történelem 1945 utáni részletes alakulásának lidércnyomását, helyette csupán a lényeget húzzuk alá: 1950-ben létrejön Hajdú-Bihar megye, az önálló Bihar pedig egyszer és mindenkorra megszűnik. Mindez a bihariakra nézve enyhén szólva sem jelentett előrelépést: a területében nagyobb, városai által pedig jóval gazdagabb Hajdúság lobbiereje - ne szépítsünk - megette Bihart. Attól a pillanattól kezdve, hogy Hajdú-Bihar létrejött, Budapestről nézve a megye fejlesztése nagyjából azzal jelentett egyet, hogy a „gólem” Debrecen és a nagyobb hajdúvárosok fejlődtek, és mire a megtűrt mostohagyerek, azaz Bihar is sorra került volna, a büdzsé nagy része valahogy mindig elfogyott.
Egy megye, egy „zenekar”, csak nem azonos súlycsoport: míg a Hajdúság volt Mick Jagger, addig Bihar az utazó személyzet.
Persze mint minden időszaknak, egyszer ennek is vége lett. A hetvenes évek elején Magyarországon az iparosítást tekintve ráléptek a gázpedálra, amiből már Újfalut sem lehetett kihagyni.És hogy ennél is közelebb jöjjön a jackpot, az iparosítással együtt az akkori kormány meghirdette az Országos Településfejlesztési Tervet, aminek célja Újfaluban hangosan kimondva mindig felért egy diszkrét nirvanával: minél több várost csinálni! Ha volt állami cél, ami száz év után végre egybevágott a legfőbb helyi vágyálommal, hát, akkor az a várossá ku pálódás volt - és most végre ez is eljött!
És ezek után tényleg elindult a dominó: 1970-ben Berettyóújfalu és Berettyószentmárton egyesült, Újfalu pedig „középfokú központtá” alakult, ami lényegében annyit tesz: már majdnem város.
Az iparosítás pedig végre elkezdődhetett, hogy aztán néhány év alatt express sebességgel vigye véghez az „Újfalui csodát”: a település soha nem látott mértékben vált Bihar központjává, a lakossága 1980-ban már meghaladta a 16000 főt, a pár évvel korábban még egyáltalán nem létező iparban pedig már több mint 5000 ember dolgozott.
Cirka tíz év alatt eljött tehát a harmadik aranykorszak - az iparosítás hívószavai városunk esetében az alábbiak voltak:
ELZETT, Tejporgyár, ÁFÉSZ, Sörgyár, Malom, Ruhagyár, Berettyó Áruház
Szinte nincs olyan család, ahol ezek a vállalatnevek ne jelentenének valamilyen átélt emléket, élményt, tapasztalást - a csupa nagybetűs múltat, amit joggal éreznek a magukénak. És hogy tovább fokozzuk: erről az időszakról nem csupán tengernyi oral-history van beépülve a helybeli társadalom vérkeringésébe, de olyan korabeli filmrészletet is mutatni tudunk, ami még közelebb hozhatja az ELZETT – korszak varázsát. Nem mellesleg, ha már a városi cím a téma, a lényeget se felejtsük: ez az időszak koronázta meg Újfalu évszázados munkáját - a fejlődésnek hála ugyanis 79’-ben a település fejére végre korona került, Berettyóújfalu város lett!
Az alábbi képre kattintva pedig időutazást tehetünk 1976-ba, belekóstolva abba a változásba, ami sokak szemében ma is a hőskorszak.
