Még néhány nap és fellobban a láng a londoni Olimpiai Standionban, jelezvén ezzel azt, hogy elkezdődtek a XXX. Nyári Olimpiai Játékok!
Ez talán az egyetlen sportesemény, amelyet mindenki nagyon vár, legyen az ember sportszerető, vagy kevésbé az. Mindenki másért ül a tévé elé ilyenkor, ki csak a megnyitót, ki ezt, vagy azt a kiválasztott sportágat kíséri figyelemmel a bő három hét alatt, de vannak olyan fanatikusok, akik szabadságukat erre az időszakra időzítve megpróbálják a lehető legtöbb eseményt megnézni, „sutba vágva” asszonyt, gyereket, anyóst, kiskutyát…
Természetesen én magam is várom az eseményt, de valami rossz érzés hetek óta motoszkál bennem.
A magyar csapat 158 fővel képviselteti magát az eseményen, azaz 1956 óta a legkisebb létszámmal veszünk részt az olimpián. Ez egy kicsit elszomorító, és nagyon jól jelzi a magyar élsport válságát, illetve azt, hogy a világ „elszaladt mellettünk”, már a versenysportban is. Ennél tragikusabb dolog talán csak az, hogy a várakozások szerint legfeljebb három, vagy négy aranyérmet, és összesen körülbelül tíz érmet várhatunk sportolóinktól a végelszámolásnál. Ez annak fényében elkeserítő, hogy húsz évvel ezelőtt 30 érmet szereztünk (ebből 11 arany volt), a pontversenyben a hetedik helyen, az érem-táblázaton a nyolcadik helyen végeztünk, olyan országokat megelőzve (mindkét esetben), mint Franciaország, Nagy-Britannia, vagy Ausztrália.
Távol áll tőlem a pesszimizmus minden téren, de ez a hanyatlás annyira lelomboz, hogy alapjaiban rengeti meg a magyar sport feltámadásába vetett hitemet. Úton-útfélen a gazdasági világválság jelei mutatkoznak itt is! A tömegsport (mely az „átkosban” bizony virágzott ám) gyakorlatilag megszűnt Magyarországon; az atlétikai pályák helyén benzinkutak épülnek, az uszodákban koktélozós csapatépítő-tréningeket tartanak a multik, a gyerkőcök (a reménybeli utánpótlás), a számítógép előtt ülnek, mi pedig, akiknek naponta kellene egy kis testmozgás, csak a pénzt hajtjuk szakadatlanul. A versenysport is halódik manapság hazánkban, ritkán hallunk kiemelkedő sporteredményekről, a szakági világversenyek rendre nélkülünk zajlanak, legutóbb például a női kosárlabdázók maradtak le ez Európa Bajnokság kvalifikációjáról.
Megmondom őszintén, kicsit félve várom a versenyeket, mert mi van, ha az a három, vagy négy arany sem jön össze! Természetesen elindul a féktelen „orbánozás”, a politika kisajátítja magának az eredménytelenséget, és felhasználja azt saját érdekei hangoztatására. Az okosok nyilatkozgatnak ezt-azt, és persze nem változik semmi.
No de ennyi negatívum után (és még Fazekas Róbert pozitív doppingtesztjét meg sem említettem), szólnunk kell azért a pozitív dolgokról is. Valami talán elindult manapság már kormányzati szinten is. A 2012/13-as tanévtől heti öt testnevelés órát (minden nap egyet) tartanak majd az alsó tagozatosok részére, és ez később a felső tagozatosokra is kiterjed majd! A szabadidősport szárnya kaphat, az ifjúság pedig testi és lelki muníciót kaphat a későbbi felnőttkori „harcokhoz”! A társaságiadó-kedvezmény bevezetése úgy tűnik jó lépés volt, a kiválasztott sportágakba jelentős összegek vándorolhatnak a jövőben, hiszen mint a háborúhoz is, a profi sporthoz is három dolog szükségeltetik legfőképpen: pénz, pénz, és pénz.
A tragikus létesítményhelyzeten is próbál a hatalom változtatni, tervek már vannak, stadion, és vízi-centrum építésre, meglátjuk, mi valósul meg belőle!
Azt gondoltam, amikor elkezdtem írni ezt a kis cikket, hogy elsodor majd a pátosszal teli lelkesedés, a magyar részvételre, és eljövendő sikerekre gondolván, de írás közben a billentyűzetet „félreütötte” a magyar sport jelenlegi riasztó helyzete, és kilátástalansága. Az írás végére azonban a félelmeimet legyőzte a remény.
Bizakodjunk, és szurkoljunk hát együtt a magyar csapatnak!!!! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!!!!!