Rendhagyó kiállítás nyílt Berettyóújfaluban a Bihari Múzeumban 2012. szeptember 20-án a berettyóújfalui igazságszolgáltatás 140 éves történetéből, "Jog, törvény, igazság" címmel .
Az ünnepélyes megnyitót eredetileg Barcsay László ifj. dr. tartotta volna meg, de előrehaladott korára hivatkozva Laci bácsi lemondta a meghívást, viszont elküldte fölöttébb színes nyitóbeszédét, melyet Aranyiné Csalánosi Csilla tolmácsolásában hallgathatott meg a szépszámú közönség. Az írást - amely hitelesen, egyedülálló részletességgel, pontossággal és színezettel ábrázolja a hajdani Királyi Járásbíróság mindennapjait - teljes terjedelmében alább olvashatják.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Jubileumi Gyülekezet!
Hogy kerülök én most ide Önök közé …. ?
Mint tudjuk, az állampolgárrá nevelés első e célra szolgáló intézménye, az óvoda. Szüleim is megkísérelték, hogy életpályámat, karrieremet megalapozandó, csírázó egyéniségem megfelelő formálását Huszár Gabi óvó nénire bízzák. Hanem éppen debütálásom perceiben az óvodai eperfáról lepottyant Tanaszi Gyurka (későbbi erdőmérnök kollégám) vértől borított fejének látványa annyira megviselt, hogy pánikszerűen menekültem hazafelé pesztonkámnak a helyes viselkedésre rávenni akaró minden igyekezete ellenére. Így óvodai karrierem néhány perc alatt bepótolhatatlanul véget is ért, mert engem oda már többé visszaédesgetni nem lehetett.
Kapcsolatom ezen alapfokú intézménnyel azonban vizuálisan évekre megmaradt, ugyanis az óvodával szemben, az állat- és terménypiac túloldalán állt már akkor két évtizede egy hasonlóan fontos intézmény, a falu akkori egyik legékesebb épületében, az „újfalusi igazságügyi palotában”, „az államnak a bírói hatalmat gyakorló jogszolgáltatási szerve”, azaz a Királyi Járásbíróság. És ott Atyám akkor éppen járásbíróként igyekezett osztani az igazságot. Esetleg épp az óvodában kellőleg ki nem nemesített s közben felserdült népesség jó útra térítésének szándékával.
Az elemi iskolai tanórák végeztével aztán már naponta ott könyököltem a bíróság ablakában, bámulva a piaci nagy nyüzsgést, mázsaházat, kutat, a menetelő katonákat, no és a számomra legszámottevőbb látványosságot, a Debrecen zöld-sárga színeiben pompázó öreg autóbuszt, aminek épp itt a bíróság előtt (vagy a piac okán) feltételes megállóhelye volt. Emlékezetem szerint viszont, az óvoda látása nem töltött el kínzó nosztalgiával. Már csak azért sem, mert érdekesebb volt az elnöki irodában Háló János kezelő amatőr rajzművészete, ami igazán érdekessé és értékessé tette az itt töltött időt a számomra készített pompás rajzaival.
Édesapámat, dr.Barcsay Lászlót 1922 tavaszán nevezték ki „ideiglenes minőségű segélydíjas bírósági joggyakornok”-nak a berettyóújfalui királyi járásbíróságra. Akkoriban – meglepő módon – oly annyira jogászhiány volt, hogy Fényes Ákos elnök úr tudomást szerezve egy Zsákán tébláboló gazdátlan jogászfiókáról, kiüzent egy joggyakornoki állás ígéretével. Meg is becsülték a kezdő reménybeli jogtudóst, még egy szobát is kapott ott a bíróságon, fogházi vasággyal, kincstári pokróccal, a főépület udvari szárny emeletén. Az öreg fogházőr fűtött be, takarított. Így aztán fogház ügyben is szerezhetett gyakorlatot a berettyóújfalui királyi járásbíróság első joggyakornoka. Merthogy azt az igazságügyi státust még csak akkoriban vezették be.
Az „öreg”, kúriai bíró rangú, akkor 61 éves Fényes Ákos helyett és mellett sokat kellett dolgozni, mert a „vezető járásbíró” már öregedőben volt, kissé elkényelmesedett. Kimondta ugyan az ítéletet, de azt a fiatal joggyakornoknak kellett írásban megindokolni. Ha megfellebbezték és megváltoztatták, akkor azt mondta:
– „No látja spectabilis, rossz ítéletet hoztunk. Maga csinálta,”
Ha pedig jó volt az ítélet:
– „Látja milyen jól ítéltem?”.
De hát ő pontosan tudta, hogy áll a dolog, joviális humorérzéke azonban nem hagyta soha cserben. Pedig családi birtokának utolsó 300 holdját épp akkoriban „örökölte meg” az új uralom Belényesen, előző álláshelyén.
Édesapámat aztán a ranglétra megfelelő fokainak leküzdése után, 1929. augusztus 1-jén kinevezték Berettyóújfaluban járásbírónak. Így könyökölhettem én a királyi járásbíróság ablakában az óvoda helyett.
Berettyóújfaluban nagy élet folyt akkor. A Nagyváradról idetelepedett vármegye, meg a debreceni 11. Bocskai István hajdúezred II. zászlóaljának tisztikara, nagy fejlődést indított itt el. A gazdaságilag tönkrement és kirabolt, építkezésében falusi jellegű Újfalu hát egyszerre megtelt egy csomó városi beidegzésű emberrel … vízvezetéknek, villanynak és egyéb legelemibb kultúrszükségletnek nyomával is alig rendelkező községbe… Ez az elégedetlen s magát száműzöttnek érző tisztviselőosztály volt aztán Újfalu fellendülésének és szinte csodálatraméltó haladásának megindítója.
Ekkor került a bírósághoz Fényes Ákos, és dr. Lukáts Lajos Belényesről, dr. Nyisztor Albert Nagyváradról, járásbírók, de meg kell emlékezni dr. Fekete Ferenc ügyvédről is, szintén Nagyváradról, aki megalapította azt a Bihari Tenisz és Vívóklubot, melynek működése idején Újfaluban 10 teniszpálya létesült, és a nagyváradi születésű olimpiai bajnok Kabos Endre elültette emléktölgyét 1936-ban.
A társasági életet a tisztviselő, meg katona-feleségek kormányozták, társaságok alakultak, szalonok, ötórai teák, összejövetelek napirenden voltak. A Lisztes-ben mindig voltak bálok, ahol kapós volt a fiatal ember, mert az idősebbek politizáltak, kártyázgattak inkább tánc helyett.
A járásbíróságot természetesen ott is képviselni illett, amit a jóképű dr. Szintay Kálmán joggyakornok, bizonyára nem túl nagy áldozathozatalként fogva fel a saját-vállalású feladatot, tisztes odaadással látott el a „Lisztes Művek”, meg a lányok, asszonyok örömére.. Az éjszakáit szívesen töltötte a vendéglőben, hogy aztán kora reggel kissé mámorosan, beosonva az irodájába, zakóját a fogasra, tollát a tintásüvegbe, egy aktuális iratot az asztalra helyezve térjen szállására. Mikor dr. Török bíró úr benézett 8 órakor, a szoba képe egy koránkezdő, szorgalmas aljegyző munkahelyét látszott mutatni. Kálmán minta joggyakornok benyomását keltette – egyébként az is volt kissé bohém egyénisége ellenére. Amikor kiderült a turpisság, csak mosolygós dzsentri tréfaként hunytak szemet fölötte.
A Királyi Járásbíróság tekintélyes intézmény volt. Kamaszkorát élte még ugyan, hiszen évszázadokon át még az igazságszolgáltatás feladatait is a vármegye látta el. Így aztán, a vármegyei nemesség utódai, a dzsentrik, talán nosztalgikus indíttatásból, a bíróságok függetlenségével nehezen békéltek meg. Merthogy 1871-től az igazságszolgáltatás új szervei, a királyi bíróságok függetlenek voltak a vármegyei és helyi közigazgatástól. Így aztán megeshetett, hogy a rendkívűl nagy tekintélyű és érdemdús főispán válóperében is a helyi járásbíró dönthetett. Este, az úri kaszinóban ugyan kifejezhette méltatlankodását a délelőtt még alperes főispán, de hát egy-egy kártyaparti két leosztása közben fellebbezésre azért má nem nyílt lehetőség. A vármegye és bíróság azonban, amint erre úri módon lehetőség adódott, igyekeztek borsot törni egymás orra alá.
A jelentősebb eseményekre azért meg kellett hívni a bíróságot is. Ilyen volt a 1938-i főispáni beiktatás és az azt követő estély. No, erre fente a fogát a bíróság: a legjobb szabóval szmokingot csináltatott a bírói kar, a feleségeknek nagyestélyit, és – kissé késve a nagyobb hatás kedvéért – karjaikon hitveseikkel a BÍRÓSÁG bevonult a vármegyeház dísztermébe. A hatás kétségtelenül meg volt: látta a vármegye díszmagyaros, a katonatisztek díszegyenruhás vendégserege, hogy azért a bírói kar elismerésre méltó társadalmi tényező is. Mikor valamelyik nemzeti ünnep alkalmából a főispáni rendelkezés a község hivatalait huszáregyenruhás hajdúi között maga akarta bevezetni a templomba, ott ült már a járásbíróság az első sorban, még Tíkász Mihály bácsi, a legöregebb altiszt is fekete ruhában.
Előbb-utóbb tudomásul kellett venni, hogy a bíróságok, a vármegye egykori helyi mindenhatóságával szemben, független szervezetekké váltak. Ám a bírói karnak a vármegyei tisztviselőkkel nem sok kapcsolatuk volt. A vármegye urai – mint a történelemből is ismeretes – a vármegye birtokosai, nemesi családjaiból kerültek ki. Később utódaik, nagyobb részben a dzsentrik voltak, elkülönülten éltek, bihariak voltak, vagy legalább is rokoni vagy birtokaik révén kötődtek a vármegyéhez. Kissé lenézték az állami tisztviselőként, jórészt idegenből idekerült járásbírókat, akik meg nem tették ki magukat kedvezőtlen fogadtatásnak, s általában menekültek is vissza a városokba. Már csak a hivatali előbbrejutás lehetőségei miatt is, törvényszéki, táblai karrier reményében. Alig néhány bíró telepedett meg a községben. Fényes Ákos, dr. Nyisztor Albert, dr. Móricz István, akik aztán többnyire ügyvédi irodájukkal leltek itt otthonra. A segédhivatali személyzet meg ősgyökeres újfalusiakból verődött össze. Így aztán a bíróságot szinte otthonukként tekintették.
A bíróság udvarán Pamlényi Imre telekkönyvezető, a házgondnok, csodálatos virágoskertet varázsolt, aminek az utánpótlását a kórházzal szembeni páratlan gazdagságú virágos- és gyümölcsös kertje biztosította. Ezek a helyi kertészkedő bírósági hivatalnokok aztán tavasztól őszig reggelente egy-egy csokorral érkeztek, úgyhogy a lányok, asszonyok asztalán mindig volt vázában egy-két virágszál. A kertészkedésből még a fogház lakói sem maradtak ki, ők gondozták a fogház veteményes-, a bíróság virágoskertjét. De önkéntes alapon még a községben is dolgozhattak Szutor Albert fogházőri felügyelete mellett, amit jókedvvel vállaltak egy jó uzsonna, ajándék cigaretta, szabadban eltöltött délutánok ellenében.
A régi világban a magántulajdon szent dolog volt. Az igazságszolgáltatás legfontosabb ága volt a magánjog. Amikor úgy adódott, a legnagyobb felelősséggel kellett eljárni, ezért a helyszínen kellett mindenről meggyőződni, a szakértőket ellenőrizni, meghallgatni. Így aztán sokszor volt helyszíni tárgyalás a járás falvaiban.
Akkor még nem volt annyi autó, ezért többnyire két egylovas konflison, az élen Balogh bácsi szürkéjével kocogott „az államnak a bírói hatalmat gyakorló jogszolgáltatási szerve” Csökmő, vagy Komádi felé. Kora reggel, hajnalban indultak a bíróság elől, ha valamelyik faluban Justitiát, a bekötött szemű szüzet valami sérelem érte.
Az egyiken ült a bíró, a jegyző, meg az ügyvédek, a másikon a szakértők, nehogy útközben kétes befolyásolhatóság kísértésébe essen bármelyik résztvevő is. Néhány óráig is eltartott néha az út, úgyhogy a pörös falu kocsmájában jól esett télen megmelegedni, vagy nyáron egyet hűsölni. Tárgyalás előtt azonban egy korty alkoholról sem lehetett szó, majd ebéd után is legfeljebb egy pohár sör, fröccs. Nem is a fiatal Barcsay Lászlót vagy Görömbey Zoltánt látták a népek akkor ezekben a fiatal emberekben, hanem a járásbíróságot.
A bírákat valamelyik peres fél általában igyekezett vendégül látni. Az öreg Fényes örömmel fogadta a meghívásokat ebédre, tízóraira. Édesapám azonban mint szigorú bíró ember ezeket nem szerette, mert azt tartotta, hogy ha ezt látja – a perbeli ellenfél – nem maradhat gyanú nélkül a vendégül látott bíró részrehajlását illetően. De hát ezeket a meghívásokat nem lehetett akkoriban visszautasítani, különösen ha valami előkelőség vagy a káptalantól érkezett.
Nagyrábén egy alkalommal épp az Echerolles-kastélyba szólt a meghívás… A jegyzőkről, titkárokról úgy vélték, hogy csak afféle írnokok a bölcs bíró Fényes Ákos mellett, hát azok nem is voltak udvarképesek ezekben a falusi kúriákban, kastélyocskákban. Hacsak az elnök uruk menedékjogukat nem biztosította ügyes diplomáciai fogásaival.
Hanem a papok! Ott aztán volt szíves látás. Volt vagy negyven fogás (a mellékletekkel). Kezdődött tömény szeszes italokkal…, aztán jöttek a sültek, közben nagy adomázás egyvégtibe. Három-négy órán át is eltartott a nagy evés-ivás, a „hivatalos ebéd”!
Persze több volt a sovány nap, Komádiban például be kellett érni Kohn Dolfi kocsmájában egy szerény ebéddel: egyik asztalnál a bíróság, a másik asztalnál az ügyfelek, aztán Maár Gyula helybéli ügyvéd elintézte a számlát, a költségeknek a résztvevők közötti egyenlő arányú elosztásával.
A bíróság – folyosóján – a „magasabb fokú intelligenciát” Borsy Imre bácsi, ügyvéd úr képviselte. Valami különös módon mindig a lépcsőházban találkoztunk hármasban – merthogy Bagossy Sanyi és az ifjú Barcsay még az 1944.nyári levente „munkatábort” is a bíróságon dolgoztuk le, borítékcímezéstől kézbesítésig – amikor is Imre bácsi a hallgatóságra találás lelkesedésével köszöntött bennünket: „Ohó, ismételten együtt van „a három B betűs” – ami ugye valamikor a 3 testőríró – Bessenyei György, Báróczi Sándor, Barcsai Ábrahám – emlegetésével volt kapcsolatos, de Imre bácsi ezt akár hetente is megtöltötte újabb tartalommal, Báthorí, Bocskai, Bethlen vagy a Balassi, Bakócz, Bakfark és még ezer, meg ezer társítással, különböző korokból áradt belőle az ismeretek sokasága. Hogy aztán a kissé erélyes és zsémbes „Zsóka lelkem”, hű hitvese, még az 1944. őszi ostrom idején is elzavarja az akkor már idős urat friss tejért a reggelihez.
Hanem a népi demokrácia „vívmányai” nem kímélték a fiatal hivatalnoki állomány lelki világát sem. Édesapám, akit egy „B” listára helyezés (mai szakkifejezéssel: kirúgás), meg minősíthetetlen támadások a „községi” hirdetőtáblán már eléggé elkomorítottak, határozottan megviselte a fiatalok „mocorgása”. Az igazságszolgáltatásba, a bíróságba vetett rendíthetetlen hite és bizalma kifejezetten nagy megrázkódtatást élt át, amikor a „fényes szelek”-től már megsuhintott fiatalok megkérték, hogy felállíthassanak egy pingpong asztalt az emeleti előcsarnokban, munka utáni felüdülésre. Még futballcsapatot is kiállított a bíróság, és a volt Leventepályán meg is mérkőzött valamelyik másik kényszer-klubcsapattal.
Az már csaknem a világvégét jelentette, hogy szilveszteri mulatságot is terveztek a bíróságon. Édesapám ekkor szánta rá magát élete egyik legnagyobb döntésére. Hogy mentse az „igazságügyi palota” tekintélyét, felajánlotta, hogy a szilvesztert a gacsakerti házunkban rendezzék meg. Martinez Pista bácsi ceremóniamester szervezésében aztán az ebédlőnkből lett a táncterem, a szalonban az asszonyok, az úri szobában férfiak tanyáztak le. Nánássy biró urat ugyan pikáns viccei miatt a női szakaszból néhányszor kitoloncolta Édesanyám, de az éj pompásan sikerült. Miklós Gyurka Anikó nővéremmel olyan „boogie-woogie”-t produkáltak a számomra érthetetlen ötletességgel „kibútorozott” ebédlőben, hogy a korosabb kollégáknak elállt szeme-szája. Ez volt akkor a szving korszak csúcsa. Az est színvonalát Maghy bíró úr komolyzenei zongorajátéka viszont kifejezetten emelte. A bíróság teljes létszámmal részt vett a murin, kivéve talán az ügyeletes Müller fogházőrt…
A bíróság munkáját az „időszaki felügyeleti vizsgálatok” minősítették, magának a törvényszéki elnöknek a jelenlétével. Az ilyen napok izgalmai aztán az esti pompás vacsora során oldódtak fel. Mint felsős gimnazista már én is részt vehettem ilyen eseményen, ha az a gacsakerti „Barcsay-rezidencián” történt, amit Édesanyámnak kellett levezényelni. Az ilyen igen barátságos összejöveteleken rendszerint Tardos Henrik és Fekete Feri bácsi, ügyvédek vitték a szót, fáradhatatlanul egymás heccelésével.
Azt mondja a Feri bácsi:
– „Atyám, aki valódi belső titkos tanácsosként bejáratos volt a bécsi udvarba, olyannyira hogy Őfelsége még a hadikórházi látogatásán is felismert: Te a Fekete Feri fia vagy…” –
Mire Henrik bácsi:
– „Atyám, aki kecskeszabóként Komádiban kijáratos volt a komádi udvarba Anyám baromfiainak etetése céljából, különösen a gyöngytyúkok körében örvendett közvetlen fogadtatásnak….”
És ez így ment órákon át, de mivel sem „ a ház úrnője”, sem a pompás vacsorával elfoglalt jogtudósok társasága nem kért „bizonyítási eljárást”, hát máig sem derült fény a véget nem érő, a hitelességet kissé megkérdőjelező történetek adatait illetően.
Minden elmúlik azonban egyszer a sláger szerint is. Jogi jártasságát néhány évi napszámosi, tengerikapálási, favágási, órajavítási, zenetanítói tapasztalattal megfejelve nyílt meg újra a bíróság kapuja Édesapám csokornyakkendős alakja előtt, ahová most már ügyvédként bejárva igyekezett küzdeni az egykor megdönthetetlennek vélt igazságért.
Búcsúzóul Göre Gábor bíró úr szavaival: „Lyó egésséget és hasolló lyókat kívánok” a 140 éves „bírói hatalmat gyakorló jogszolgáltatási szerv” tiszteletreméltó hivatalnokainak..