A legjobb hulladék az, amit meg sem termelünk. Mai világunk lassan elképzelhetetlen lesz hulladékhegyek és a folyókon, tengereken, óceánokon úszkáló hulladékszőnyegek nélkül, az erdő mélyén gondosan becsomagolt kérdéses állagú anyagot tartalmazó zsákoktól és még lehetne sorolni.
Szemét mindig is keletkezett; csupán a fajtája, minősége, mennyisége az újrahasználata valamint az újrahasznosítási módja változott meg, de nagyon! A természet is megtermeli a saját hulladékát, csak nálunk sokkal ügyesebben forgatja vissza, hasznosítja azt.
Tény, hogy vannak kezdeményezések és jól működő rendszerek, ahol a hulladék kérdésének kezelése megoldott és működik. De hála a műanyagipar áldásos tevékenységének, egyre nehezebb kezelni a mindennapi problémát. Ezzel nem azt mondom, hogy ne tessék megvenni a kenyeret, a tejet a kekszet vagy a húst, csak figyeljünk oda az úgynevezett húszszor átkötött és legalább ennyiszer átfóliázott, agyoncsomagolt egyet fizet sokat kap termékekre, melyeknek a fele a kukában landol. Tapasztalat. Más a kérdés, ha nagy családos az ember, vagy ha hirtelen rátörnek a rokonok.
Vagy ott vannak például a mütyürök – itt érvényesül az az elv, mely szerint sok kicsi sokra megy – a cukorkák, csokik, ruhák, játékok mellé csomagolt, valamilyen biológiailag be nem azonosítható távol-keleti izék, aminek három füle és nyolc szeme van, ólomtartalmú festékkel leöntve. A gondos reklámtevékenységnek köszönhetően – természetesen – korosztályonként különböző szemmagasságban a polcokon sorakoznak, na meg a pénztárnál. Most akkor az van, ha nincs a csoki mellé csomagolva valami, akkor azt már meg sem esszük? Szerintem a csoki az csoki, önmagáért beszél és önmagáért szeretjük. Vagy akkora a túltermelés egyes piacokon, hogy mellé kell tenni valamit, hogy értékesíthető legyen? Bonyolult kérdések ezek.
A legfontosabb dolog ezeken kívül az, hogy hova is kerül mindez. Általában a kukába, onnan meg a szeméttelepre, vagy újra hasznosítjuk, komposztáljuk. De! Vannak ennél praktikusabb megoldások is. Tegyük a szelektív hulladékgyűjtőbe, mellé, alá, fölé! Mekkora öröm ez annak, aki szelektíven gyűjti a szemetet és amikor oda viszi, azt látja, hogy minden van ott, csak lassan az nincs aminek ott kellene lennie. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne a kukába dobjuk a szemetet, hanem bezsákoljuk és elvigyük a falu túlsó felén található szelektív hulladékgyűjtő szigetre, nehogy már abban a körzetben hagyjuk ahol lakunk. Ilyenkor időt, pénzt, energiát, benzint nem spórolva vágunk neki a feladatnak. Pedig ott van a kuka, az a kék, kerekekkel ellátott, felnyitható tetejű valami mindenkinek az udvarán, amit hetente egyszer ürítenek, még akkor is, ha az ünnepnapra esik.
Ennyire szemetesek lennénk? Ennyire nem törődünk a környezetünkkel? Ennyire nem érdekel bennünket? Emlékszem arra, hogy dédnagyapám, amikor a házat építettük minden nap rendbe tette az udvart. Arra tanítottak, hogy ápolt legyen a környezetem. Ezzel szemben mit látok? Az iskolások többsége ott hajítsa el a fél szalámis zsömlét ahol éri, ezer darabra tépett szerelmes levelek hevernek az utcán a fűben, – nehogy le lehessen vágni normálisan, előtte még fél órát gereblyézzem meg szedjem fel, és pont belenyúlok a taknyos zsepibe is – sőt ennél még furcsább dolgokat is találtam már.
Lehetne még ragozni, de nem akarom. Egy környezetünk van. Valamit viszont biztosan elfelejtettünk, azt, hogy kulturáltan is lehet élni.
Egy Olvasó