A  stílusom most  sem  változik, annak  ellenére,  hogy  egy  Harcról  írok .  Harc  vagy  küzdelem  ez  sokat  kavarog  a  fejemben.  A  harc  csata, ahol vannak  áldozatok   és  mindig  van  veszteség.  Azt  pedig   nagyon  nem  szeretném.

Napokig nem  tudtam  írni,  sőt  emberekkel  beszélni sem.  A  csend  olyan  jó  és  gyógyító  tud   lenni. Jól  esik  elcsendesedni  és  így  a  llekem darabkáit  talán-talán elkzdtem  összerakni. Sikerült  elcsendesíteni  a  lelkem, így  egyre  inkább  képes  átjönni  az   élni  akarásom.  Sokan  írnak a méhnyakrákról, annak  lehetséges  következményeiről, a  halálról  sokan  még  finomkodva, óvatoskodva  beszélnek.  Én  pedig  jövök és  kimondom : Gyerekek  lehet ,  hogy ez  van !  Tudom  rengetek   beteg  és nem  beteg  ember  szerint ez  az  én magánügyem.

Noosss  ezzel  én nem  értek  egyet.

Egyrészt  nekem nem  megy  másként,  ez  vagyok én. Mindig is  úgy írtam,  hogy   sarkig  tártam a  elkem  ajtóit. Finomkodásnak  nyoma  sem  volt,  ha kellett  nyers  húsig  feltéptem  a  sebeimet. Bevallom  nem  is menne  másként. Nekem  ez   terápia. Kiírom,  ottmarad, mások  emésztik,  én pedig elengedek  fájdalmat, félelmet, kétséget.  Hmmmmmm  amikor  fekszek  az ágyban  (  jelzem  zombinak érzem magam ) rájövök  az  egész  eddigi életem  komédia. Sosem   pusztítottam  magam  szándékosan, de  tény  világéletemben  munkamániás  voltam. Az   most a legnagyobb  kihívás,  hogy türtőztetni   kell  magam.  Még  nincs  meg a  180 fok  fordulatom,  de már  érzem  nem  az  vagyok , aki   voltam  egy  pár   héttel  ezelőtt. Egy komoly betegség  tükröt  tart  eléd, amibe  tetszik nem  tetszik   bele  kell  nézned.  Egy  pár  dolgot már  tisztán látok páldául :  Mondom,   nagyon szerettem a drámát, a  túlzásokat, a nagy   szavakat, nagyívű  véleményeket. Aztán  most   szépen  rájövök, nem kell  mindig  mindenről  ítéletet  mondani.

Ki vagyok  én,  hogy  ítélkezzem,  hogy  "megmondjam" ?!

Kőkemény   lecke,  de  tanulom   szorgalmasan. Akik   olvassák  a  bejegyzéseimet, ennek   teljesen tanúi  lesznek.  Szerencsésnek  érzem  magam, hogy   van  tehetségem  és  felületem,  ahol  írhatok és  olvasnak  engem.  Még  akkor is, ha sokan egészen  megrendülnek közben. Igen,  nagyon hálás  vagyok,  hogy  leírhatom.  Épp  ezért  kezdtem el  újra  írni, nyilvános naplót vezetni. Mert igenis  vannak olyan  dolgok  amit  ki kell  mondani, beszélni   kell  róla, és nem  óvatoskodni  finomkodni. Tudom,  hogy   hatásos  amit  csinálok. Már   vannak   visszajelzések és  ez  számomra  megdöbbentő , van   olyan barátnőm , aki  épp  ezért  ment  el  a  napokban  rákszűrésre.  Mondjuk durvának  tartom,  hogy   ehhez kellett  az  én  sztorim,  egy   ilyen  sztori. Én  is  mint   sok  mindenki  szentül meg  voltam  győződve arról,   hogy velem ilyesmi  nem  történhet meg. Tessék  megtörtént.

Veled  is  megtörténhet!

Sokkal  tudatosabban  kell   hozzáállni a  testünkhöz, a  lelkünkhöz, a bajainkhoz.  Figyelni  a jeleket. Eljárni vizsgálatokra. És nem  elég, ha  elmész. Jó szakemberhez  kell  menni,  ha  szükségét  érzed, akkor  másik orvostól  is  véleményt  kérni.  Fontos,  hogy  mindennek menj   utána  a  leleteiden, és merj  kérdezni, kérdezni, kérdezni. A  jó  orvost nem  zavarja   ha  kérdezel.   Viszont  neked  is   ott kell  lenni  fejben.

Lehet  elgyengülni,  de  soha  soha  nem  feladni!!!