Az Országgyűlés idén március 17-én nyilvánította II. Rákóczi Ferenc emléknapjává március 27-ét, Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában évek óta megemlékeznek erről a napról. A Rákóczi-hét zárásaként került sor az iskola udvarán található Rákóczi-szobor koszorúzására.

A hagyományoknak megfelelően, az idén is megrendezett Rákóczi-hét lezárásaként az iskola udvarán lévő Rákóczi-szobor koszorúzására 2015. március 27-én, a fejedelem születésnapján került sor. Az ünnepélyes eseményen közreműködött a Berettyóújfalui Ifjúsági Fúvószenekar, a koszorúzást megelőzen Kolozsvári István, városunk kulturális menedzsere mondott - a történelmi eseményeket felidéző, az alkalomhoz méltó ünnepi - beszédet, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk.

„Zavarba jövök, és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában. Téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem - ki por és féreg vagyok a te színed előtt - udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül.”

II. Rákóczi Ferenc, vezérlő fejedelemként, a magyar nemzet egyik legmagasztosabb szabadságküzdelmének irányítójaként, a jobbágykérdés rendezésének első tevőleges szószólójaként vonult be a magyar történelembe. Az előbb idézett mondatok pedig arról tanúskodnak, hogy igaz keresztény szellemben nevelkedett és élt. Az igaz keresztény szellem pedig egyet jelent a Teremtő és a Megváltó előtti egyenlőséggel.

Rákóczi gyermekkora, neveltetése azonban korántsem ezt az egyenlőség-elvet mutatja. Apját korán elvesztette, ekkor kezdődtek jól ismert munkácsi évei. Hároméves korában már lovagolni tanult és öt éves volt, amikor anyja férfiak gondjaira bízta. Udvarmestere és nevelője irányították a gyermek nevelését hét évig, persze anyja, Zrínyi Ilona felügyelete alatt. Az egyes tárgyakra más tanítói is voltak. A Rákóczi-házzal összeköttetésben álló előkelő családok gyermekeiből pedig játszó- és tanulótársakat válogattak mellé. Nem mindennapi gyermekkor. Bár szelíd volt és engedelmes, tekintélye fenntartására már egészen korán odafigyelt.

Ha meghalljuk az egyenlőség fogalmát, akkor a 19. századi polgári forradalmak örökségeként rögtön a szabadság és a testvériség fogalmakat társítjuk hozzá. A magyar hon szabadságát pedig az elmúlt évszázadokban sokan tűzték zászlójukra, és azt kell mondjuk, hogy igen sokféleképpen értelmezték azt. Egy valami azonban megdönthetetlen tény. A magyarságot szabadságszerető, azért bármikor tenni képes népként tartja számon a világ, és mi is így jellemezzük saját magunkat. Arra pedig, hogy mikor kell ezért harcolnunk, mikor van szükség diplomáciai trükkökre, és mikor van itt a csendes munkálkodás ideje, sok választ adtak az évszázadok. Amit látnunk kell, az, hogy egymástól el nem választhatóak ezek a magatartásformák. Mert ha a harc idejét éljük, akkor is meg kell teremtenünk a mindennapok nyugalmát, amikor ki-ki végzi a maga munkáját, akkor is figyelnünk kell a minket érő külső hatásokra, hogy az elvégzett munka eredményei nehogy ezek miatt kárt szenvedjenek.

Sorsunk úgy alakult, hogy a Kárpát-medencében töltött évszázadainkat végigkísérik a különböző szabadságküzdelmek. Keresztény államiságunknak majdcsak fél évezrede a kelet és dél felől betörő ázsiai hordák feltartóztatásának és visszafordításának jegyében telt el. De sem a tatárjárás, sem pedig az oszmán birodalom terjeszkedése nem akadályozta meg uralkodóinkat és népünket abban, hogy virágzó gazdaságot és egy sajátosan magyar, mégis európai szintű kultúrát építsenek fel. Igaz, azt időről időre kifosztották, lepusztították. Károly Róbert aranyforintja, Hunyadi Mátyás reneszánsz udvara elismert eredmény volt, eközben pedig arra is maradt erő, hogy a sokszor tehetetlen Nyugat-Európa elől felfogjuk a betörő hódító hadakat. Mind jól ismerjük az Európa védő bástyája fogalmat. Igen, ez Magyarország volt sok éven keresztül.

De amint először meghátrált a török, Bocskainak szabadságharcot kellett hirdetnie. Ez viszont már nem kelet felé fordította pajzsainkat, hanem Bécs felé szuronyainkat. Hisz akik először megsegíteni látszottak minket a szabadság elérésében, rögtön saját igájuk alá akartak hajtani. Ma már tudjuk, nem ez volt az utolsó történelmünkben. Annak ellenére, hogy lényegében a végső győzelmet egyik szabadságharcunk esetében sem tudjuk elkönyvelni, mindegyik olyan eredményeket hozott, melyek révén megőrizve nemzeti mivoltunkat, tovább tudtunk haladni az építkezés útján. Köszönhető mindez nagy formátumú vezéralakjainknak, akik a legtüzesebb időszakban is meg tudták őrizni bölcsességüket.

De hiába a kvázi szabadság, ha nyelvünk, kultúránk, önbecsülésünk változatlan elnyomás alatt áll. Bocskait követték a Wesselényi- majd Thököly-féle felkelések, de igazán átütő hatással egyik sem járt. S ekkor jött II. Rákóczi Ferenc, aki nem hagyta reménység nélkül a nemzetet, nevelőapja nyomdokain újabb szabadságharcot hirdetett. Tíz év többnyire sikeres helytállás után azonban elhagyni kényszerült hazáját, tábornoka pedig Nagymajténynál letette a fegyvert és hűségesküt tett a császárnak.

A nagy fejedelem szelleme azonban továbbélt, és 167 évvel ezelőtt, a népek tavaszán, Európán végigsöprő, a társadalmi megújulást szorgalmazó forradalmi hullám egyik állomásaként Pesten is kitört a forradalom. Ez pedig országos szabadságharccá nőtt, nemzetektől és javarészt nemzetiségektől függetlenül is egységbe kovácsolta a haladó szemléletű, az elnyomást elutasító honfitársakat. És bár a nagyhatalmi összjáték e szabadságharcunkat is leverte, az elődök példájából merítő 48-as eszmék sohasem tudtak kikopni a magyar nép tudatából. Erőt adtak a XX. század vérzivatarában, az újra és újra ránk zúduló diktatúrákkal szemben. Így 1919-20-ban, 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben is.

Hosszú katalógus. Benne pedig az 1703 és 1711 között zajló szabadságarc különleges helyet foglal el. Nemcsak szellemiségét, hanem vezérelvét és vezéralakját tekintve is.

Rákóczi szabadságharca és az ő személye ugyanis az egyetlen ebben a sorban, melynek megítélésébe semmiféle kétely, téveszme, értékrendbeli különbség nem vert és nem is verhet éket.

A jelmondat félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan, és minden szava hangsúlyos: „Cum deo pro patria et libertate. - Az Istennel a hazáért és a szabadságért.”

Nem célom, és nincs is annak itt helye, hogy a szabadságharc részleteiről szóljak, hisz arra sokkal avatottabb előadó vállalkozott a tegnapi és a mai napon. És örömmel hallottam tőle is azt a fontos szempontot, hogy Rákóczi minden rendszernek megfelelt. Vagyis senki sem talált kivetni-, tagadni-, ellhallgatnivalót benne. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy történelmünk nagyjai közül ő volt az egyetlen, akit szinte messiásként vártak haza. Ezt alátámasztja Esze Tamás Lengyelországba küldött üzenete: “A nép mint pásztor nélküli nyáj tévelyeg!”

II. Rákóczi Ferenc számára már gyermek- és ifjúkora kijelölte az egyetlen neki szánt utat, hogy Isten segedelmével, erős hittel a nemzet szabadságáért kell odaadnia életét. Idejét, vagyonát, rangját. És ő ezt meg is tette.

Nagy magyarjaink közül sokan kaptak tetteiket elismerő jelzőket. Mégsem ő lett a legnagyobb magyar, sem a haza bölcse, de a magyar Mars és a kuruc király sem. Nyilván kibomlik e jelzők mögül Széchenyi, Deák, Zrínyi és Thököly személye. II. Rákóczi Ferencet viszont, ha valami nagyon magasztosat szándékozunk mondani, így nevezzük meg: Rákóczi. Hiába viselték előtte kiváló fejedelem ősei ezt a családnevet. Így, magában Rákócziként ő maradt meg nekünk.

Életének egyik ismertetője viszont mégis adott egy jelzőt, ez pedig a leghívebb magyar. Ezt azonban nem tekinthetjük az előzőekhez hasonlóan állandónak, elválaszthatatlannak. Viszont annál igazabb. És mindezek ellenére sem neki, sem szabadságharcának nem szentelt a magyar állam azóta sem egyetlen hivatalos emléknapot, egészen a máig. Több mint 300 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar országgyűlésben előterjesztésbe, majd határozatba kerüljön a következő mondat:

Rákóczi Ferenc születésének napja, mint az Országgyűlés által kinyilvánított emléknap alkalmas arra, hogy a magyar nemzet emlékezetében még inkább megerősítse történelmi alakját, méltassa nemzetünk önzetlen, hűséges szolgálatát, az általa vezetett szabadságharc küzdelmeit.

Persze ez nem jelenti azt, hogy eddig ne emlékeztünk volna rá, és nem tartottuk volna nagyjaink egyik legnagyobbikának. Mint ahogyan itt is, a nevét viselő iskolában, már évek óta megteszik.

A Rákóczi születésnapját magába foglaló héten túl pedig hiszem, hogy aki a mellettünk álló, portrészoborba öntött tekintet kíséretében kezdi és fejezi be a napjait, a szellemiségből is részesülnie kell. Ha ti, akik ebbe az iskolába jártok, olyan tudat- és hitbeli tarisznyával tudtok kilépni az életbe, mint ahogyan ő felnőtté vált, nagy dolgokra lesztek képesek.

Szabadságharcának jelmondata egész életének hitvallása is, hogy az Istenbe vetett hitéhez, a hazához és annak szabadságához kötődő hűségéhez utolsó percéig ragaszkodott. S mindaddig meg is tartotta azt, amit a szabadságharc elején a híres gyömrői beszédben mondott híveinek. Ez álljon példaként előttetek és mindannyiunk előtt:

„Nem kívánok birodalmat, nem kincset tületek, s nem egyebet: az igaz bátor magyar szívet, hogy azt magaméval öszvekapcsolván, veletek éljek és haljak!”

A Rákóczi-hét eseményeit megörökítő fotók megtekinthetők az iskola .