Ki emlékszik még a menza jellegzetes szagára, a hatalmas kondérokra, a sorban állásra, a várakozásra, ahogy a tálcát szorongattuk az ebédre várva? Az igazat megvallva, én nem igazán.

Ugyanis kisiskolás koromban mindössze két héten keresztül vettem részt azon a kulináris utazáson, amely a menzásokat megillette. Ebben az időszakban volt étel, amelynek - kinézetéből adódóan - nem tudtam a pontos nevét, de a tejbegrízre határozottan emlékszem. Ízre finom volt, az állaga vizes és ha a nebuló megforgatta benne a kanalat és összekeveredett a kakaóval, akkor pedig úgy nézett ki, mint ami már a gyomrot is megjárta egyszer. Összességében nem igazán ízlett a nagyüzemi koszt, így gasztronómiai kalandozásom a menza helyett a nagymamámnál folytatódott. Mondanom sem kell, ég és föld volt a különbség. Azóta persze lehet, sőt biztos változtak a dolgok. Az elmúlt évektől kezdve nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ami a gyerekek elé kerül, ne csak egészséges legyen, de kevesebb zsírt is tartalmazzon. Azt nem tudom megmondani, az ízek is jobbak lettek-e, mivel azóta is távolságtartóan viszonyulok a menzához, de próbálok bízni benne, hogy igen. Ugyanakkor, ha eszembe jut egykori gimnáziumi osztálytársam ebédjének közepében az igazak álmát alvó csótány, elbizonytalanodom.