artand001bakonszeg001darvas001komadi001korosszegapati001magyarhomorog001mezosas001nagykereki001szentpeterszeg001tepe001ujiraz001vancsod001

ROHU

gazdatavasz

egeszsegesvaros

helyijárat

viktoriatours

aurabannermedium2

LizArt Design hajas

BoPi nyito banner uj

zoldvaros

2021. szeptember 26. vasárnap

Katalin Motel és Étterem

Berettyóújfalu, Király-Hágó u. 22.

06 (54) 401-537

06 (20) 421-9411

INGYENES házhozszállítás!

HETI MENÜ ÉS ÉTLAP


piri2
Bessenyei ltp. üzletsor
06 (30) 874-9786

06 (30) 596-1883

INGYENES házhozszállítás!

HETI MENÜ

veradas

ZöldVáros Szerelempark

coaching2

koboreb

Minden ember másként dolgozza fel magában a halált. Van, aki képtelen részt venni temetésen, van, aki funerátorként, a legnagyobb fegyelmezettséggel van jelen a szomorú ceremónián. Eltérőek vagyunk, de a fájdalom, amit érzünk, közös, ha elfogadjuk, hogy a halál a halandóság velejárója, ha nem.

 

Az az igazság, hogy a búcsú állandó kísérője életünknek. Télen búcsúzunk a nyártól, reggel az estétől. Búcsúzunk, mikor iskolába indítjuk a gyereket, búcsúzunk, amikor elindulunk dolgozni. Minden egyes perctől búcsúzunk már a következőben. Nem csak mi vagyunk halandóak. Halandóak a szavak, tettek, örömök, bánatok. Ennél fogva magától értetődőnek kellene vennünk a halált. De mégsem vesszük. Miért? Mert azt képzeljük, hogy ez az ember, ez az ember itt mellettem nem hal meg sosem. Azt hisszük, az ő élete egy szétszakíthatatlan, biztos szerkezet, amely nem hibásodhat meg. Ő nem halhat meg. Ő nem. Nem tudjuk megmagyarázni, miért alakul ki bennünk ez a szilárd elképzelés, amit egy pillanat alatt fájdalmasan lerombol egy borzalmas hír. Meghalt. Nincs tovább. Nem találkozunk már többé. Legalábbis a földi létben. Ez egyszerre felháborító, hihetetlen és kétségbeejtő. Minden, ami ő volt, csak egy hideg koporsóban, több méter mélyen fog feküdni a föld alatt? Nem. Nem az ő. Nem az a merev test, amelyből kiszállt a lélek, amely egykor fürgén mozgott, nem az a fehér arc, amely egykor vöröslött a vértől, nem az. Minden, ami ő volt, bennünk él tovább. Bennünk él tovább az utolsó kacaja, az utolsó tanácsa, minden, amit vele éltünk át, mert ami ő volt,az belül,a szívében volt ő. A test csak egy kölcsön kapott ruha. A lélek ruhája, ami mindenkinek más anyagból lett kiszabva, de ugyanaz a gyár készíti. Egy ruha. Nem több. Mégis, mennyire sokra értékeljük….

Akármennyire is kedélylázító a következő kijelentésem, kétségtelenül igaz is; tulajdonképpen szerettünk elvesztése után határtalan önsajnálatba merülünk, mérhetetlenül aggódunk a saját jövőnk miatt, s egyre csak az a kérdés bolyong a fejünkben: „mi lesz velem?” Sokkal nagyobb bennünk a saját jólétünk megtartása iránti pánikérzet, mint az elvesztett személy felé irányuló részvét. Viszont ezért nem kell szégyenkeznünk. Mi maradtunk itt. Mi viseljük a következményeket, mi építgetjük újra az életünket, ezúttal egy fontos „alkatrész” hiányában, nekünk maradt a bánat, a gyász, a könny. Minden rólunk szól. Mennyi, de mennyi haragot érzünk, amikor az utcára kimenve tapasztaljuk a külvilág viselkedését. Minden megy tovább. A dinnyés ugyanott, ugyanolyan lelkesedéssel árulja a dinnyéit, az autók ugyanolyan iramban száguldoznak, a szerelmesek még mindig szerelmesek, az emberek mosolyognak, a nap ragyog, a madarak énekelnek, a virágok illatoznak.

Semmilyen szokás, érzés vagy folyamat nem változott meg, nem szűnt meg, nem állt meg, de még csak le sem lassult. Csak mi érezzük a fájdalmas ürességet és a hiányt. Csak minket melegít kevésbé a nap, nem gyönyörködtet meg a természet úgy, mint azelőtt. Minden megváltozott. Habár a kinti forgatag tovább rohan, számunkra megállt valami. Valami, ami az életünk része volt. Nem érinthetünk meg többé valakit, aki nélkül azelőtt talán még életünket sem tudtuk volna elképzelni. Nem foghatjuk meg többé a kezét, nem hallhatjuk a hangját, azt a dallamos hangot, nem érezhetjük többé azt a páratlan illatot, amivel rendelkezett. Nem kezdhetünk már vele végtelen beszélgetésekbe, nem csillantja meg többé utánozhatatlan humorát, nem ad többé okos válaszokat egyre szaporodó kérdéseinkre. Ezentúl a legközvetlenebb kapcsolatunk vele a szeretet, amit érzünk, az emlékeink, az imáink, melyekben lelkéért könyörgünk, vagy egy kedves fénykép a boldog időkből. Mégis, érezzük a jelenlétét továbbra is. Érezzük, hogy velünk van, nem hagyott el teljesen minket, és igazgatja az utunkat. Csak hinnünk kell abban, hogy egyszer újra találkozunk, ha mi is elvégeztük evilági munkánkat. Ennyi kell. Hit. Mert a hit reményt ad, a remény pedig életet, az élet pedig lehetőségeket. Lehetőségeket az újrakezdésre, és az újragondolásra. Mert, ha egy ember élete véget ér, talán minket is rádöbbent arra, hogy igenis sebezhetőek és törékenyek vagyunk. Rádöbbent arra, hogy mennyire rövid az élet, mennyire múlandó a boldogság.  Talán ezután jobban értékeljük az időnket, azt a véges időt, amit kaptunk eszközül. Eszköz, melynek segítségével szerethetünk, nevethetünk, sírhatunk. Egyszóval élhetünk. Ez a legnagyobb ajándék, ne pazaroljuk el büszkeséggel, rosszindulattal és békétlenséggel ezt a szerencsénket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Carpe diem!” – szól az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szabadszellemű jelmondat. Nos, élj a mának, így van. De ne felejtsd el a múltat és a holnappal is törődj. Mert nem tudni mit hoz. Lehetetlenség minden nap úgy élni, mintha életünk legutolsó napja lenne. Akkor alapjában nem tartanánk be a szabályokat, hitvallásunk a szabadság lenne, ami pedig a mai karrierista és korlátozott világban nem megvalósítható. Illetve meg lehet valósítani, de aki eddig megpróbálta, biztos vagyok benne, hogy egy időre elvesztette a jogait, és rácsok mögött tékozolja el éveit, olykor az egész életét egy meggondolatlan tett, ballépés miatt, amely megbocsájthatatlannak ítéltetett. Tehát, ha betartjuk a szabályokat, ha nem, hasztalanul is felhasználjuk az időnket. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnözők pártján állok. De mindennek oka van. Lehetséges, hogy ha jobban figyelnénk a társadalom lelki jólétére, kevesebb akta lenne a rendőrség irattárában. A vétkes tehát nem csak az, aki sorszámot kapott, valamint akire előélete tudatában bizalmatlansággal és félelemmel nézünk.

Az elmúlás tényétől a gyötrő környezet kegyetlen közönyén át eljutottunk az „Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne.”, vagy az „Úgy élj a jelenben, hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra.” Elméleti intelmek gyakorlatba ültetésének akadályozó tényezőiig, olyanokig, akik a jó úton járva, fontos dolgokat hajszolva gyakran elfelejtik a legfontosabb értékeket, majd olyanokig, akik túl szélsőségesen értelmezték ezeket a mondatokat, amellyel az ellenkező hatást sikerült elérniük. Akárhogyan is, próbálkoznunk kell, melyet meg is teszünk. Próbálkoztunk, próbálkozunk és próbálkozni is fogunk. Amíg lélegzünk, addig próbálkozunk. Kivitelezésre váró elképzelések, át nem élt érzelmek sora áll még előttünk. Ami elmúlt, annak adjuk meg a végtisztességet. Ami ránk vár annak pedig a lehetőséget. De nehogy abba a hibába essünk, hogy a legtökéletesebb, leglátványosabb alkalmat üldözve elengedjük a mellettünk csendben megbúvó, részletekben kiteljesedő, aprónak tűnő, de éppúgy megfelelő lehetőségeket.